„Akasztás” és „boszorkányüldözés”

Néha úgy érzem, mintha nem akarnánk abbahagyni a „füvesek akasztását”. Nem szó szerinti akasztásról beszélek, hanem a nyilvános megszégyenítésről, a megbélyegzésről és arról a reflexről, amely előbb keres bűnöst, mint működő megoldást.

Az „akasztás” itt természetesen metafora. Azt az érzést fejezi ki, hogy a kannabiszhoz kötődő embereket még mindig könnyű pellengérre állítani, nyilvánosan megszégyeníteni és egyetlen címke alapján elítélni.

A „boszorkányüldözés” kifejezést is tudatosan használom. A történelem során a boszorkányüldözésekhez sem mindig valódi veszély kellett. Elég volt a félelem, a gyanú, egy közösségi előítélet és egy ember, akire rá lehetett mutatni. Nem akarom a két korszak szenvedését összemosni, mégis ismerősnek érzem azt a mechanizmust, amikor egy összetett társadalmi kérdésből erkölcsi pánik lesz, az érintett emberből pedig ellenség.

Pedig fel lehetne tenni egyszerűbb és gyakorlatiasabb kérdéseket is. Mi zavarja valójában az embereket? Az, hogy egy felnőtt a saját otthonában mit csinál, vagy inkább az, ha a füst és az erős szag átterjed a szomszéd lakásába? Az, hogy létezik a kannabisz, vagy az, ha valaki bódult állapotban vezet, fiatalkorúnak ad belőle, illetve mások nyugalmát zavarja?

Ha elsősorban a szag, a füst és a közterületi zavarás a probléma, akkor arra lehetne világos „szagtörvényt”, társasházi szabályokat és fogyasztási korlátozásokat alkotni. Lehetne tiltani a használatot iskolák és játszóterek környékén, szigorúan büntetni a bódult vezetést, korhatárt előírni, ellenőrizni a termékek THC-tartalmát, tisztaságát és eredetét. A szabályozás nem azt jelenti, hogy mindent szabad. Azt jelenti, hogy pontosan megmondjuk, mi, hol, kinek és milyen feltételekkel megengedett.

Egy szabályozott rendszerből az állam adó- és engedélyezési bevételhez is juthatna. Ezt a pénzt megelőzésre, mentális egészségügyi ellátásra, függőségkezelésre, hiteles felvilágosításra és fiatalkorúak védelmére lehetne fordítani. A feketepiacon ezzel szemben nincs életkori ellenőrzés, nincs laborvizsgálat, nincs fogyasztóvédelem, nincs számla és nincs adóbevétel sem.

Németországban orvosi receptre kapom. Magyarországon ugyanazért a kannabiszért büntetőeljárást és büntetést kockáztathatnék.

Számomra ez az egyik legnehezebben elfogadható ellentmondás. Ami az egyik európai országban orvos által felírt, ellenőrzött minőségű gyógyszer, az a határ másik oldalán könnyen tiltott kábítószerré és rendőrségi üggyé válhat. Attól, hogy van német receptem, még nem feltételezhetem automatikusan, hogy a készítményt Magyarországra is jogszerűen bevihetem vagy ott birtokolhatom.

Nem arról beszélek, hogy egy recept minden körülmények között korlátlan szabadságot adjon. Arról beszélek, hogy egy beteg embert ne bűnözőként kezeljenek pusztán azért, mert egy másik európai ország orvosa által felírt terápiában részesül. Egy modern rendszernek képesnek kellene lennie különbséget tenni az orvosi alkalmazás, a felelős felnőtt használat, a függőség és a másokat veszélyeztető kereskedelem között.

Nem állítom, hogy a legalizáció minden problémát megoldana. Nem oldaná meg a függőséget, nem szüntetné meg automatikusan a feketepiacot, és nem tenné kockázatmentessé a kannabiszt. Azt viszont megkérdőjelezem, hogy a büntetés és a megszégyenítés önmagában jobb eredményt hoz-e, mint a korhatár, a minőség-ellenőrzés, az őszinte oktatás, az egészségügyi segítség és az ésszerű korlátozás.

Ez a politikai és emberi feszültség késztetett arra, hogy leírjam a saját történetemet. Nem pártpolitikai kiáltványként, hanem egy magyar ember vallomásaként, aki külföldről nézi a hazáját, szereti, és közben nem érti, miért olyan nehéz nálunk árnyalatokban beszélni erről a növényről és azokról az emberekről, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek vele.

34 éves vagyok. Magyarországon születtem. Magyarnak érzem magam. Magyarul álmodom, magyarul gondolkodom, és valószínűleg magyarul vitatkozom a legtöbbet saját magammal is.

Mégis több mint kétezer kilométerre élek attól az országtól, amelyet gyerekkoromban egyszerűen csak otthonnak hívtam.

„Néha nem az hiányzik, hogy hazamenjek. Hanem az az érzés hiányzik, hogy bármikor hazamehetnék nyugodtan.”

A láthatatlan harc

Az ADHD-ról sokan azt gondolják, hogy egyszerű figyelemzavar. A bipoláris zavart pedig gyakran azzal intézik el, hogy valaki egyszer jókedvű, máskor szomorú.

A valóság ennél sokkal összetettebb.

Vannak napok, amikor tizenhat órán keresztül dolgozom egyetlen ötlet körül. A fejemben száz projekt fut egyszerre. Minden világosnak, lehetségesnek és sürgősnek tűnik.

Máskor ugyanez a világ hirtelen túl hangos, túl gyors és túl nehéz lesz. Ami tegnap természetesnek tűnt, ahhoz másnap minden erőmet össze kell szednem.

Az emberek általában az eredményeket látják. Azt ritkábban, hogy mi történik a háttérben.

Az álmatlan éjszakákat. A túlterhelt gondolatokat. Azokat a pillanatokat, amikor a saját elmémmel kell tárgyalnom arról, hogy lassítson végre.

A kanadai magyar orvos, aki nevet adott annak, amin keresztülmentem

Sokáig nem értettem, mi történik velem. Miért képes az elmém időnként hihetetlen sebességgel működni, majd később szinte teljesen leállni? Miért tudok egy ötletért napokon keresztül megszállottan dolgozni, miközben máskor a legegyszerűbb feladatok is leküzdhetetlennek tűnnek?

Sokáig azt hittem, egyszerűen ilyen a természetem. Hogy talán fegyelmezetlen, szétszórt vagy túl érzékeny vagyok. Máskor azt gondoltam, biztosan csak többet kellene dolgoznom önmagamon.

Az életem egyik legfontosabb fordulópontja akkor érkezett el, amikor kapcsolatba kerültem egy Kanadában élő magyar orvossal. Az, hogy magyarul beszélhettem vele, különösen sokat jelentett. Nem kellett lefordítanom az érzéseimet, a családi hátteremet, a gondolkodásomat vagy azokat az apró kulturális részleteket, amelyek egy ember történetének fontos részei lehetnek.

„Nem egyszerűen meghallgatott. Segített megérteni, hogy annak, amit egész életemben átéltem, neve, összefüggése és kezelhető oldala is van.”

Ő állította fel az ADHD és a bipoláris zavar diagnózisát. Ez nem egy gyors beszélgetés vagy egy internetes kérdőív alapján történt, hanem szakmai vizsgálat, hosszabb beszélgetések és az élettörténetem megismerése után.

A diagnózis elsőre ijesztően hangzott. Közben mégis felszabadító volt, mert végre magyarázatot kaptam számos olyan élményre, amelyet korábban hibának, gyengeségnek vagy személyes kudarcnak tekintettem.

Nem lettem egyik napról a másikra más ember. Nem tűnt el minden nehézség, és nem vált hirtelen egyszerűvé az életem. A diagnózis azonban iránytűt adott. Segített felismerni a mintázatokat, komolyabban venni a figyelmeztető jeleket, és különbséget tenni a személyiségem, valamint az állapotaim tünetei között.

Nem ő élte meg helyettem az életemet, mégis segített visszavenni az irányítást felette. Emberileg úgy érzem: helyretette az életemet.

Talán ez volt a legfontosabb felismerés: nem voltam elromolva. Segítségre, megfelelő diagnózisra, önismeretre és egy olyan szakemberre volt szükségem, aki nemcsak a tüneteket, hanem a mögöttük élő embert is látta.

A mai napig hálás vagyok neki. A segítsége nem csupán egy orvosi dokumentumot jelentett. Egy új nyelvet adott ahhoz, hogy beszélni tudjak saját magamról, és egy stabilabb alapot ahhoz, hogy felelősebben építhessem tovább az életemet.

Spanyolországban találtam levegőt

Ma Andalúziában élek, a hegyek és a tenger között. Reggelente pálmafákat látok, télen is gyakran süt a nap, a mindennapok ritmusa pedig más, mint amit korábban megszoktam.

Bizonyos értelemben itt találtam meg azt a levegőt, amelyre hosszú ideje szükségem volt.

Azért is költöztem Spanyolországba, mert itt a kannabiszhoz kapcsolódó közösségi kultúrának nyíltabb formáival találkoztam. Vannak tagsági alapon működő, dedikált klubok, ahol felnőttek zártabb közösségi környezetben találkozhatnak. Ezek jogi helyzete és működési feltételei területenként eltérhetnek, ezért nem szeretném ezt korlátlan szabadságként bemutatni.

Ez számomra nem csupán a fogyasztásról szólt. Sokkal inkább a növény genetikájáról, illatáról, szerkezetéről, történetéről és a mögötte álló közösségről.

Több mint egy növény

Éveken keresztül foglalkoztam különböző kannabiszgenetikák megfigyelésével és kiválasztásával. Több fajta létrehozásának folyamatában is szerepet vállaltam: tulajdonságokat figyeltem, fenotípusokat válogattam, és próbáltam megérteni, mitől lesz egy genetika valóban egyedi.

Mindig a genetikai változatosság érdekelt a legjobban. Hogyan találkozik két eltérő örökség egyetlen növényben? Mitől alakul ki egy különleges terpénprofil? Hogyan öröklődik a növény szerkezete, színe, aromája vagy gyantatermelése?

A személyes kedvenceim közé tartozik a Nirvana Seeds Maui Waui genetikája és a Karma Genetics Pink Bacio. Nem azért említem őket, mert mindenkinek ugyanazt kellene kedvelnie, hanem mert számomra egy hosszú szakmai és személyes érdeklődés emlékeit hordozzák.

Számomra a kannabiszkultúra érdekesebb része mindig a genetika, a kreativitás és a közösség volt – nem a túlzás és nem a menekülés.

Mit mondanak valójában a kutatások?

Kannabisz, ADHD és figyelem

Az ADHD-val kapcsolatban különösen fontos a pontosság. Sok érintett számol be arról, hogy a kannabisz bizonyos helyzetekben csökkenti a belső feszültségét, az ingerlékenységét vagy a gondolatok állandó zaját. Ezek a személyes beszámolók valós élmények lehetnek, de önmagukban még nem bizonyítják, hogy a kannabisz kezeli az ADHD-t.

Egy 2017-es, mindössze harminc felnőtt részvételével végzett kísérleti vizsgálat egy THC-t és CBD-t azonos arányban tartalmazó gyógyszert hasonlított össze placebóval. A kutatás néhány másodlagos mérésben talált biztató jeleket, az elsődleges eredmény azonban nem bizonyított egyértelmű javulást. A kis résztvevőszám miatt ebből nem lehet általános kezelési ajánlást megfogalmazni.

Egy későbbi szakirodalmi áttekintés arra jutott, hogy jelenleg nincs elegendő megbízható bizonyíték a kannabisz ADHD-kezelésként történő ajánlására. A kutatás tehát nem zárult le, de a jelenlegi tudásunk alapján a kannabisz nem helyettesíti a diagnózist, a pszichiátriai gondozást vagy a bizonyított ADHD-kezeléseket.

Források: EMA-C kísérleti ADHD-vizsgálat és az ADHD és a kannabisz kapcsolatát feldolgozó áttekintés.

Valóban elveszi a motivációt?

A kannabisz egyik legismertebb sztereotípiája az úgynevezett „amotivációs szindróma”: az az elképzelés, hogy aki kannabiszt használ, szükségszerűen elveszíti az ambícióját, passzívvá válik, és többé nem akar dolgozni vagy alkotni.

Egy, a motivációval és a jutalmazási rendszerrel foglalkozó szisztematikus áttekintés szerint a kutatási eredmények vegyesek. Találtak kapcsolatot a rendszeres használat és az alacsonyabb motiváció között, de nem sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy minden esetben maga a kannabisz okozza ezt.

A háttérben más tényezők is állhatnak: depresszió, szorongás, alvászavar, függőség, társadalmi helyzet vagy más szerek használata. Ez nem jelenti azt, hogy a túlzott kannabiszhasználat ne tehetne valakit passzívabbá. Azt jelenti, hogy a valóság nem írható le egyetlen sztereotípiával.

Forrás: a kannabisz motivációra gyakorolt nem akut hatásainak szisztematikus áttekintése.

A saját életemben nem a tétlenséget kerestem. Vállalkozásokat építettem, genetikákat válogattam, projekteket indítottam és új országban kezdtem új életet. Ettől még tudom, hogy ami nálam egy bizonyos helyzetben működőképesnek tűnik, más embernél egészen más hatással járhat.

A kannabisz hatását jelentősen befolyásolhatja a THC- és CBD-tartalom, az adag, a használat gyakorisága, az életkor, az egyéni érzékenység, a mentális állapot és más gyógyszerek alkalmazása. Nem ugyanaz egy ellenőrzött gyógyszerészeti készítmény, egy ismeretlen összetételű termék és egy magas THC-tartalmú fajta.

Bipoláris zavar mellett számomra különösen fontos az önmegfigyelés és az orvossal való őszinte kommunikáció. A kannabisz nem helyettesítheti a kezelést, és egyes embereknél ronthatja a szorongást, a hangulati stabilitást, a figyelmet vagy az alvást. Magas kockázatú embernél pszichotikus tüneteket is elősegíthet.

Genetikák, amelyekhez személyes munka köt

Az évek során olyan projektekben is részt vettem, amelyekből később saját névvel, megjelenéssel és karakterrel rendelkező genetikák születtek. Ezekre nem egyszerű termékként tekintek, hanem egy hosszú szelekciós és kreatív folyamat lenyomataként.

Évente egy hónap Stuttgartban

Bár Andalúziában élek, évente körülbelül egy hónapot Stuttgartban töltök. Így nemcsak a hírekből követem a német változásokat, hanem személyesen is látom, hogyan alakulnak a hétköznapok a részleges legalizáció után.

Németországban számomra a kannabisz nem csupán a legalizációról szóló politikai vita része: orvosi receptre jutok hozzá. Ez ellenőrzött, dokumentált egészségügyi keret. Különösen éles a kontraszt, amikor arra gondolok, hogy Magyarországon ugyanez a gyógyszer megfelelő magyar engedélyek és dokumentumok nélkül büntetőjogi következményekkel járhatna.

Németországban 2024. április 1-jén lépett hatályba az új kannabisztörvény. Ez felnőttek számára meghatározott keretek között lehetővé tette a birtoklást és a magáncélú otthoni termesztést. A termesztőegyesületekre vonatkozó szabályok 2024. július 1-jén léptek életbe.

Fontos azonban, hogy ez nem jelent korlátlan legalizációt. Németországban nem jött létre általános, szabad üzleti kannabiszpiac. A nyilvános fogyasztásra, a közlekedésre, a fiatalok védelmére, a mennyiségekre, az otthoni termesztésre és az egyesületek működésére továbbra is részletes szabályok vonatkoznak.

„Stuttgartban azt látom, hogy a legalizáció után sem fordult fel egyik napról a másikra a világ. Az emberek továbbra is munkába mennek, családot nevelnek és élik a hétköznapi életüket, csak nevet egy jót és sokan igen „be vannak állva” mert egészségesebb mint a gyógyszerek vagy mint az alkohol. Csak a fogyasztási módot kell egészségessé tenni, mint pl RSO Kannabisz olaj ami életeket ment nekem is a kedvencem”

A saját benyomásom szerint a legnagyobb változás nem az, hogy hirtelen mindenki kannabiszt használ. Inkább az, hogy bizonyos beszélgetéseket már kisebb félelemmel és kevesebb szégyennel lehet lefolytatni.

Egy szabályozottabb környezetben könnyebb lehet őszintén beszélni a kockázatokról, a felelősségről, a fiatalok védelméről és a problémás használatról is. A tiltás önmagában nem feltétlenül tünteti el a fogyasztást – sokszor csak láthatatlanná és ellenőrizhetetlenebbé teszi.

Ugyanakkor nem szeretnék néhány stuttgarti látogatás alapján országos következtetést levonni. Amit látok, az személyes tapasztalat, nem tudományos felmérés. A német állam külön kutatási programban vizsgálja a törvény gyermek- és ifjúságvédelemre, egészségre, fogyasztási szokásokra és illegális piacra gyakorolt hatásait. Az értékelés 2025-től 2028-ig tart, ezért a hosszú távú eredményekről még korai végleges ítéletet mondani.

Hivatalos források: a német szövetségi egészségügyi minisztérium tájékoztatója és a törvény hivatalos tudományos értékelése.

Stuttgart számomra azért érdekes, mert megmutatja: lehetséges úgy változtatni a szabályokon, hogy közben megmaradjon az ellenőrzés, a felelősség és a közegészségügyi óvatosság. A legalizáció önmagában nem old meg mindent, de lehetőséget teremthet arra, hogy a kérdésről ne kizárólag büntetőjogi, hanem egészségügyi és társadalmi szempontból is beszéljünk.

Mentális egészség és felelősség

Fontos kimondanom valamit: a kannabiszt nem tekintem az ADHD vagy a bipoláris zavar általános gyógymódjának. Ami egy ember számára egy bizonyos élethelyzetben működőképesnek tűnik, az másnál kifejezetten káros következményekkel járhat.

A kannabisz egyes embereknél fokozhatja a szorongást, ronthatja az alvás minőségét, befolyásolhatja az ítélőképességet, illetve pszichés problémák esetén kiszámíthatatlan reakciókat válthat ki. Bipoláris zavar mellett különösen fontos az óvatosság és a kezelőorvossal folytatott őszinte kommunikáció.

A saját történetemet ezért nem receptként írom le. Nem állítom, hogy ugyanaz az út másnak is megfelelő lenne. Ez az én életem, az én tapasztalatom és az én felelősségem.

Amikor hiányzik a hazád

Hiányzik a nyelv. Hiányzik a humor. Hiányoznak bizonyos utcák, ízek, illatok és emlékek.

Mégis van bennem egy állandó kettősség.

Vannak olyan részei az életemnek és érdeklődésemnek, amelyek miatt nem érzem azt, hogy Magyarországon ugyanilyen nyugalommal és nyíltsággal élhetnék.

Nem akarom Magyarországot megtagadni, és nem akarok senkit támadni. Csak szeretném, ha egyszer több terünk lenne az őszinte, árnyalt beszélgetésekre – megbélyegzés, leegyszerűsítés és félelem nélkül.

Az ember különös helyzetbe kerül, amikor egyszerre szereti a hazáját, és közben mégis távol érzi magát tőle.

Mit jelent számomra az otthon?

Régebben azt gondoltam, hogy az otthon egy ország.

Ma már inkább azt gondolom, hogy az otthon egy érzés.

Az a hely, ahol nem kell állandóan magyarázkodnod. Ahol nem kell félned. Ahol vállalhatod a múltadat, a nehézségeidet, az érdeklődésedet és a hibáidat is.

Talán az otthon nem mindig az a hely, ahol megszülettünk. Néha az a hely, ahol végre meg tudunk érkezni saját magunkhoz.

Záró gondolat

Az ADHD és a bipoláris zavar megtanított arra, hogy az élet nem mindig lineáris.

Vannak visszaesések, rossz napok és olyan időszakok, amikor minden nehezebbnek tűnik. De vannak újrakezdések, alkotások és váratlanul tiszta pillanatok is.

Spanyolország nem oldott meg helyettem mindent. Nem tüntette el a múltamat és nem adott választ minden kérdésemre. Adott viszont teret ahhoz, hogy másképpen próbáljak élni.

Talán ezt kerestem egész idő alatt: nem egy tökéletes országot, hanem egy olyan helyet, ahol felelősséget vállalva, őszintébben lehetek önmagam.